Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág,
zúzmarás a fán az ág.

Ám télutón egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Egy szép tavaszi reggelen nyúl apóék kopogtatáshoz hasonló hangra ébredtek. Nem volt hangos, inkább olyan tompa puffanás, mintha valaki nem szerette volna elárulni, hogy ott van a konyhában. Mert az egy percig sem volt vitás, hogy a hang a konyha felől jön.
- Apóka! Jól bezártad este az ajtót? - kérdezte halkan nyúl anyó.
- Ne kérdezz ilyen butaságot Fáni! Még mondtad is, hogy kettőre zárjam. Nem emlékszel?
- Akkor mi lehet ez a zaj? Maradjunk csendben, és füleljünk tovább!
Kis idő múlva megint hallották a hangot.
- Odamegyek, és megnézem! Ne félj anyó, majd én megvédelek! - mondta határozottan Gerzson papa, és magához vette a sarokban álló seprűt.
- Apó! Tedd a fejedre a lavórt! Így a betörő ha kobakodra szeretne koppintani, a lármától megijed, és elszalad. Neked sem eshet így bajod.
Miután az apó fejére tette a lavórt, seprűjét félig maga elé tartva kimerészkedett a konyháig. Nem látott senkit. De a konyha mégsem volt olyan, mint ahogy azt este hagyták. A földön egy tojáshéj hevert. Egyik fele a kemencénél, a másik a konyhaszekrénynél. És nem volt benne semmi. Se sárgája, se fehérje.
- Hú, azt a rézfán fütyölőjét! Ilyet még nem láttam!
Erre már nyúl anyó is kiszaladt a konyhába.
- Nézd csak apó! Ez nem az a tojás, amelyik megmaradt húsvétról? Emlékezz csak vissza. Sehogy sem tudtuk kivenni a dobozból, olyan nagy volt. Betettem a kemence mellé. Egészen elfelejtkeztem róla.
- De akkor hogy kerül ide a földre?
Jó ideig törték a fejüket, de nem tudtak rájönni a titokra.
- Gyere apó, nem érünk rá, vár a kertben a munka.
kellemesen sütött a napocska, ezért nyitva hagyták az ajtót. Nekiláttak a munkának. Kapálgattak, gyomláltak, friss hajtásokat ültettek. Egyszer csak az ajtótól csipogást hallottak. Egy kis sárga pihés valami volt.
- Hát ez meg mi lehet? - kérdezte nyúl anyó kíváncsian.
- Szárnya van, így biztos annak a madárnak a fiókája, amelyik a diófánkon lakik. Hozom a létrát, és visszateszem a fészkébe.
Amikor nyúlapó fölmászott az ágakhoz, látta, hogy a madárka szétnyitott szárnyakkal védi és melengeti tojásait.
- Nézd csak, visszahoztam a fiókádat.
- Az nem lehet. Az enyéim még nem keltek ki.
Nyúl apó óvatosan lemászott a létráról, nehogy megnyomja az apróságot.
- Most mit tegyünk?
- Van a polcon egy könyv, amiben megnézhetjük, melyik állatnak milyen a kicsinye.
Betették egy kosárkába a pipit, és elkezdték lapozni a könyvet. Az egyiknek nem olyan volt a lába. A másiknak a feje. A harmadiknak a csőre. Aztán egyszer csak...
- Itt van, ez az! - kiáltott fel Gerzson papa.
- De hiszen ez tyúkanyó csibéje! Nem is tudtam, hogy ilyenek a kicsinyei. Mi csak húsvétkor járunk hozzá, amikor tojás kell a festéshez.
- Én még mindig nem értem, hogy került hozzánk ez a kiscsirke. Hiszen tyúkanyó olyan messze lakik tőlünk.
- Emlékszel arra a nagy tojásra a konyhában? A kemence mellett volt, a jó melegben. A madár is melegíti a tojásokat, hogy kikeljenek.
- Akkor ez volt az a furcsa zaj reggel! Gyere Fánika, látogassuk meg tyúkanyót, és vigyük el neki a kosárkában csipogó meglepetésünket.