Alig virrad fel a reggel,

kiskakasunk máris felkelt.

Felröppent egy magas fára,

onnan aztán kiabálta:

Én vagyok a kiskakaska,

szebb vagyok mint a napocska,

hangom éles, tollam fényes,

a járásom igen kényes!

Összeszaladt tyúk és jérce,

mindedjik a kakast nézte.

Csodálkoztak, sóhajtoztak,

szebb tollruhát óhajtottak.

De egy csirke felnevetett,

hogy a kakas csak hencegett,

mert bizony a hangja rekedt,

tolla csapzott, sarka repedt.

A járása? Inkább csámpás,

úgy imbolyog, mint egy lámpás!

Méghogy kényes, méghogy fényes,

kicsi is még, nem legényes.

Néz a kakas jobbra, balra,

merre fusson, erre, arra?

De egy kotló útját állja,

hangos szóval magyarárra:

Kakas fiam ne szaladj el,

ami történt vállalni kel.

Igaz világszépe nem vagy,

de azért még köztünk maradj.

Növekedjél, cseperedjél,

de soha ne dicsekedjél.

Szépségednél majd többet ér,

ha okos leszel és szerény.

Azóta is minden reggel,

szól a kakas, mikor felkel,

de a lecke mégis hatott,

nem dicsér mást, csak a napot.