Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a termésébõl sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belõle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az elsõ termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idõ, szép fává fejlõdött, meghozta az elsõ termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az õr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülrol, hogy mit beszélnek odakint. Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erõsen felezze meg az õrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejérõl.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki